A köpönyeg

Nagy levegőt vett az ereszkedő fény,
testét éji csillag vándorai ették,
kövér köpenyét vihar sározta,
szürke szárát villámba mártotta.

Szunnyadó szótagot szór a setét,
míg él, vérét veszi, s köd a szemét,
te szülsz nekem örök anyaságot,
talán a sötétben ember maradok.

Hullhat órák markolat ereje,
dőlhet dőlhetetlenek serege.
Dög-ikrákat szülhet folyók habja,
akkor se leszek az ördög magja.

Akár csöndet arat a roppanó gát,
korhadás adja örökzöldnek magát,
szemet szúró szerencse nem talál,
akkor se legyek, ha értem jön halál.

Tavak lesznek a föld pupillái,
erdők mélyén bujkáló bárkái,
szomjúságuk hiány határt sem ismer,
büszke bólintásuk nem lesz vízfej.

Egyszer, ha eljön a szirom kufár,
csődbe menő fény, felemésztő sugár,
akkor talán megint elővehetem,
a rongyosra remélt ős-köpönyegem.

2012 szeptember 29.

Követ kiáltok

Mikor azt hitted figyelnek ott,
s szemed gyújtott örömtüzet,
sütkéreztek gondolataid.
Akkor felejtettelek el.
Tüzed mégis új napot lopott.
Rövid búcsút intesz baloddal,
még nem sejted a véglegest,
mint kiszáradt kút a vizét,
rég nem kívánom testedet,
nem ér össze éjem, nappaloddal.

Még mindig követ kiáltok,
a fűzfák festenek égre bánatot.



2012 szeptember 24.

Dicső múltunk

Csak egy fekete márványtábla a múltunk,
de újabb réteg betűt vés rá a jelen,
bagó-szagú bűnöket bársony éle fen,
újra él az átok, mit egyszer már buktunk.

Jeltelen sírunkhoz vezető labirintus,
kóvályog benne akár józan, vagy részeg,
s lábak vörös vére fest királydinnyéket,
kövülten kavar bennünk az empirizmus.

Vigalom is jégheggyé hűl most a tájba,
poshadó vizek vágya a foszló fűszer,
a vágyunk sose legyen egy rozsdás műszer,
s szívünk sem a dicső múltunk hazugsága.

2012 szeptember 24.

Az eget kérdeztem

Az eget kémlelem,
de csak a felhők sírnak,
könnyükkel sárba maszatolnak,
körbe rajzolják hűlt helyem,
pedig csak az eget kérdeztem.
Lélek sövény burjánzik bennem,
elhullott bogyói magtalan,
parttalan pőre barátságok.
Csonttalan csellengő szellők,
szorítják belém a böffenést,
s elmúlnak a fázós hazugságok.
A fény járja át eresztő elmém,
vagyok még? vagy csak képzelem.
Az ég testére vágyok én.

2012 szeptember 23.

Lobbanó lelked

Fontos fáradság füstje festi be lelked,
még újjászülető édes kis gyermekét.
Gondolat gázolja a hasztalan halált,
a bűvös felbukkanó álmaid hegyét,
egy józanság jelét eregető szabályt.

Vigaszt váró vánkos telik meg könnyekkel,
hogy titkon őrizze a bús, bér ösztönöd.
Mosollyal fizetve maradhatsz jóllakott,
vélemény fűszerrel mérgezett börtönöd
csigáz és megcsúfol minden múló mocskot.

Ragyogó reggelen rokkanhat meg álmod,
átadja ártó átkait küldetésre.
Váratlan vigaszod a hely-telen hited,
mely büntetést bús jövődre jóvá-véste,
ez vigaszt váltó léted, s lobbanó lelked.

2012 szeptember 24.

Testünkre téve - Ránk romolva

Márványba faragott hitek, hatalmak,
csorba oszlop, véres kivont kardja,
mi elvesztette a bocsájtás hüvelyét,
issza időknek önelégült örömét.

Voltál égre-törő élő katedrális,
ellenfél még és ezerszer barát is,
Nyelvek csatájában küzdő testvér,
bukott bizalom, mind-mind egy istenér'.

Gyarló gyászban tikkad a temetetlen
holt hit, bő borzalom lelkiismeretben,
mindezt avatatlan kezek temetik el,
szépítve szót és bitóig botló embert.

Hiába a hős himnusz, a küzdő kéz,
mindig lesz, ki tudja mi jöhet még,
már köztünk él az önös lelketlen lakat,
mi ránk romolva, örökre zárva marad.


2012 szeptember 21.

Boldog órák

Sárízű nyarak elmentek örökre,
a bokrok sem izzadják vissza sosem,
hol az a virág, mely bólogat nekem.

Szívemben jéghegyként úszik az emlék,
tagadást festenek égre faágak,
kopott kép, mint szövet marad utánad.

Boldog órákban elgyengül a kétség,
vidám arc, mint fogyó hold az öregség,
hevesebb halálért sem szól már ima.

Csurranó csendben sötét a sejtelem,
magába forduló, hibernált a lét,
s szemfedelet húz rád egy hideg kéz.

Felébredsz és az arcokon keresed,
a vasporszagú lebegő lelkeket,
bennük a szót, mi megnyitja szívedet.


2012 szeptember 18.

A nyár tánca

Égi csikón lépked a nyár,
s koptatja perzselő patáját,
mező illat a szerelme,
könnyet csal a szép szemekre.

Csillagot csen a szívedbe,
a dús meleg éji leple,
hold képpel köszön el a nyár,
s az örök esti bogár bál.

Sok szép fa gyümölcsét rakja
étkül, forró földi placcra,
s fenn égen, mint szeder szakáll,
tarka táncok szőttese száll.

2012 szeptember 16.

Nyárbúcsúztató

A hold, a hold már hideg csókot ad,
hosszú hajnali didergést szül a nap,
fonnyadt fény ostoroz okker bokrot,
Az ősz, az ősz hozza el a téli titkot.

A nap, a nap fércelt reggeli üst
foltos felhőkkel még jó kedvvel küzd,
fűzfa ágait fonja szél szeretet,
A Nap, a Nap nem hoz már nyári meleget.

A lány, a lány már többé nem perzsel,
szűz combját elveszi egy rideg reggel,
megözvegyült hajnal húzza tetemét,
A nyár, a nyár elvesztette már mindenét.

2012 szeptember 14.

A pillanatokért

A valóság rongyos takarója alatt,
rejtőzik a selymes susogó álom,
vágyak burjánzó sokasága elnyel,
s fogyókúrára ítél a szerelem.

Kedves könyörgéssé érik a dal,
mely mászik beljebb hol alantas,
fuldokló fejetlen szörnyek szeretnek,
ettől szépül minden mi nem lehet,

ébredésbe koppan a hajnali hideg,
megvagy még? Rég elveszejtettelek.
Csorbul csended ne hallgass, hazudj,
lelkem méze vagy, a méhész elaludt,

Savanyú sárga tespedésem, alant
zuhanva is, a fellegekben maradt.
Eszmélj rám és forgasd meg késedet,
a szeles szívemben hagyott képedet.

Pőre pillanatokért rút a remény,
törött témákért jön jótétemény,
felejtés fáraszt fakóvá eseményt,
törmelékem torz, és fújja a fényt.

2012 szeptember 9.

Költözés

Őszi pillantással fut szemembe a nyár,
még viaskodó lepkék verik a lámpát,
de már didereg takaró nélkül a hold,
arcába menhely kutyája belecsaholt.

Lassanként kiolvad a nyári zöld alól,
a Benetton színű lét, lóg az őszi való.
lóerők hangján közeleg a tunya tél,
vakon vetél a minden-szerű születés.

Rákapott a fürdőre a csillagos ég,
pucérságát a felhők maguk rejtenék,
Még nem esik, csak könnye illatát érzed,
ősz sem örvend, mikor nyári zöldet éget.

Madarak hada húz a Kék-festő égen,
meleg van, de már érzik az éhséget,
szárnyak zaja töri a cserzett csöndet,
nem végleg, csak egy télre, de költöznek.

Szememből is költöznek a nyári színek,
hogy aztán szúrós szél, hozza ki a könnyet,
vackom mélyén a hideg este veszejt el,
szemem tört tükrében, csillag térdepel.

2012 szeptember 9.