Sárízű nyarak elmentek örökre,
a bokrok sem izzadják vissza sosem,
hol az a virág, mely bólogat nekem.
Szívemben jéghegyként úszik az emlék,
tagadást festenek égre faágak,
kopott kép, mint szövet marad utánad.
Boldog órákban elgyengül a kétség,
vidám arc, mint fogyó hold az öregség,
hevesebb halálért sem szól már ima.
Csurranó csendben sötét a sejtelem,
magába forduló, hibernált a lét,
s szemfedelet húz rád egy hideg kéz.
Felébredsz és az arcokon keresed,
a vasporszagú lebegő lelkeket,
bennük a szót, mi megnyitja szívedet.
2012 szeptember 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése