A köpönyeg

Nagy levegőt vett az ereszkedő fény,
testét éji csillag vándorai ették,
kövér köpenyét vihar sározta,
szürke szárát villámba mártotta.

Szunnyadó szótagot szór a setét,
míg él, vérét veszi, s köd a szemét,
te szülsz nekem örök anyaságot,
talán a sötétben ember maradok.

Hullhat órák markolat ereje,
dőlhet dőlhetetlenek serege.
Dög-ikrákat szülhet folyók habja,
akkor se leszek az ördög magja.

Akár csöndet arat a roppanó gát,
korhadás adja örökzöldnek magát,
szemet szúró szerencse nem talál,
akkor se legyek, ha értem jön halál.

Tavak lesznek a föld pupillái,
erdők mélyén bujkáló bárkái,
szomjúságuk hiány határt sem ismer,
büszke bólintásuk nem lesz vízfej.

Egyszer, ha eljön a szirom kufár,
csődbe menő fény, felemésztő sugár,
akkor talán megint elővehetem,
a rongyosra remélt ős-köpönyegem.

2012 szeptember 29.