A valóság rongyos takarója alatt,
rejtőzik a selymes susogó álom,
vágyak burjánzó sokasága elnyel,
s fogyókúrára ítél a szerelem.
Kedves könyörgéssé érik a dal,
mely mászik beljebb hol alantas,
fuldokló fejetlen szörnyek szeretnek,
ettől szépül minden mi nem lehet,
ébredésbe koppan a hajnali hideg,
megvagy még? Rég elveszejtettelek.
Csorbul csended ne hallgass, hazudj,
lelkem méze vagy, a méhész elaludt,
Savanyú sárga tespedésem, alant
zuhanva is, a fellegekben maradt.
Eszmélj rám és forgasd meg késedet,
a szeles szívemben hagyott képedet.
Pőre pillanatokért rút a remény,
törött témákért jön jótétemény,
felejtés fáraszt fakóvá eseményt,
törmelékem torz, és fújja a fényt.
2012 szeptember 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése