Még világít

Világít a Nap,
mint egy csorba csillár,
a mészfodros plafonon.
Sugár tűz fájdalmat üzen,
mint gonosz géppisztoly,
a fáradt felkelőkre.
Szabad szavak halnak ki,
mint utód nélküli erszényes,
mit éhes emberek nyúznak meg.
Az este sem a régi,
zuhanva zárja le a szemét,
s a hideg foga is vacog.
Hajnali boreális vakít
mint csecsemő szemébe vaku,
majd lassan hűl ki a fény.
Még világít a Nap,
mint vén csorba csillár,
a mészfodros plafonon.

2012 november 11.

Hazafelé

Átható hideg horzsolja arcomat,
A hold láthatatlan kandeláberen
világít, mint meztelen fürdőző lány
dús keble, a nádas parti vizeken.

Most forró csókok csendje szorít szélre,
talán még keblekkel álmodni hagy,
csodálom a holdat, mert egykesége
ősi tény, nem töri nyár se téli fagy.

Repednek a jólétbe vetett hitek,
mint durva daróc vásznakon az olaj,
nem fáradhat a lelkem mit viszek,
mert otthon vár, vidám gyermekzsivaj.

2012 november 10.

Átható hideg horzsol arcom felől,
A hold lóg az égi kandeláberen
világít, mint meztelen fürdőző nő
dús keble, a nádassal ölelt vizeken.

Holdfény csókok csendje szólít békére,
még dús keblekkel álmodni sem hagy,
csodálatom Holdé, mert egykesége
tény, s nem töri meg nyár, se téli fagy.

Repednek a jólétbe vetett percek,
mint durva daróc vásznakon az olaj,
nem fázhat a lelkem, amit viszek,
mert otthon vár, meleg gyermekzsivaj.

ˇˇ

Átható hideg horzsolja arcomat,
A hold láthatatlan kandeláberen
világít, mint meztelen hulló harmat
dús keble, a nádas parti vizeken.

Most forró csókok csendje szorít szélre,
talán még keblekkel is álmodni hagy,
csodás a hold maga, mert egykesége
ősi tény, nem töri nyár se téli fagy.

Megrepednek jólétbe vetett hitek,
mint durva daróc vásznon az olaj,
nem fárad a lelkem mit cipelek,
mert otthon vár vidám gyermekzsivaj.

A jövőbe látó

Óráinkból kétség perce ketyeg,
őrlő őrzése koptat kereket,
szerelem darál durva lelkeket.
A tegnap szennye tisztítja a napot,
a holnap mutat egy tiszta lapot.
de újra mába foszlik egy dac,
és a holnap is kétségeket hagy.

Holnap leszel, áttetszően fehér,
a jövőt kutató szemed szélén
csak egy buborék gömbje ragyog,
átnézve rajta keresi titkod.
Sóhajod sűrű lepellel von be,
fehérre festi vágyaid vállát,
homály hatalmat vág a lencsén át.

Lelkünk csiszolja ezt a dioptriát.

2012 november 7.

Lassan

Szolgaság rab rácsait takarják
az égre festett fodros felhők.
A cellánk is mobil s szabad percek
szabad szavak, szabad félelmek
fedezik az életfogytiglanit.
Nagy Isten, nagy Testvér, nagy Megváltó,
- kinek melyik kevésbé ártó -,
terelgeti gondolataink nyáját,
így üljük le boldog büntetésünket,
csak már nem emlékszünk ítéletre.

Ha nincs is ítélet a bűn megmarad,
a halál gyors, idő pedig lassan halad.

2012 november 7.

Hordalékaim

Valami megfoghatatlant szeretnék
találni, fogni és megérinteni,
mint túlérett tilos gyümölcsöt.
Túlélést tanítanék túlkoros,
szabad-szájú személyeknek.
Ujjaim trillájával bődültet beszélni,
hogy közben ajkamra tapadjon a csók.
Ajkamat mégis cserepesre töri
egy csöves cserfes csalfa vágya,
s mint karcsú kínai váza, széthull
a tett, ráejtett idegen gondolatok
értelmetlen mélybe zuhanása miatt,
így leszek egyre könnyebb, vékonyabb
a sorsom szűkülő származása alatt.
A nemes szavak hordaléka jut nekem,
melyből nem tör fel egy forrás sem.


2012 november 7.

Testes tél

Ráncos réteken fut egy testes tél
jégpatája koppan s kavargó, fojtó
havat parancsol felhőtől, aki fél.

Gördül a gömbölyű hideg hullám,
vacogó kisded lesz a felnőtt föld,
életet mélybe húz, s alszik szimultán.

Füstpórázon jár minden halk hangú ház,
még fatuskót zabálnak éhes fémek,
de egyre rövidebb, e téli póráz.

2012 november 5.

Négysoros

Fák, óriási fák nőnek fel, élnek némán,
gyökerek földben láthatatlan cikáznak,
mi fülledünk az ingyen koptatott, árnyékán,
az égbe szökve, mégis tovább szolgálnak.

Szellő halála

Hegyet koptató szellővé változom,
odafent madarak közt álmodom,
rót rebbenő hajamat felhők simítják,
fül nélkül hallom a szeretet szavát.

Hátamon utaznak rétek pitypangjai,
hárfaként zengnek fák fagyott ágai.
Akarok, leszállok csermely völgyedbe,
tiarát teremtek a csorgó csöppekre.

Megtalállak téged bármerre is búsulsz,
könnyed szárítom fel, s ajkamtól újulsz,
lógok lengő tincseden, fonom fényed,
szemedbe veszve már nem fájok többet.

2012 november 5.

Boldog óra

Ácsolt társaság zsindelyén ücsörgök,
magába szív a nap, mint fény harmatot,
míg egy mázsa meleg mosolyt begyűjtök,
zsebemben kacagnak kacér forintok.
A madarak, fent velem összefolynak,
lent, bújnak hozzám hangos habok.


Napsugár a nyugágyam, szenderülök,
jó kezekben kedves álmom, álmodok,
lélek-meleg szívem kamrája ütött,
kongott vad ficánkoló fényes álmot.
A madarak fent, velem összefolynak,
lent bújnak hozzám hangos habok.


Poharamba ismét új hajnalt töltök,
s maradok függőn, részeg józanon,
elmék maratonján talán nem győzök,
csak fertőz a lírám, néhány kobakot.
A madarak fent velem, összefolynak
lent, bújnak hozzám hangos habok.

2012 november 4.

Elhiszed?

Téged is becsap az ős-könny.
Nincs is univerzum, csak egy
vészes kicsiny forgatókönyv.
Elhitted?
Hiszen túlélted a születést,
tiéd volt a világ, a szürke
égbolt is köddel kiáltott rád!
De csended, a kétség fejében jár!
Kihasznált kun-halom az árny!
Kérded még?
Csak mese az ősrobbanás,
egy konok képregény.
Elhitted?
Reményekhez ragaszkodva róttad
utadat hegynek fel s le.
Elhiszed, hogy csúcson lehetsz,
mikor nem mész egy lépést se.
Kerek a világ, héééj... (láttad már?)
csak a dobbanások nem untatnak.
Kérded még?
Lehet nincs más éhség és föld,
becsaptak, hogy tűnjön a kétség.
Elhitted?
Csillagot csórtál szép szülőnek,
nem kaphatott, a vetítés megszakadt.
lyukas bőrrel bátorít a szemfény,
rajtad mulat a Nap, estével kacag,
hol a hold is csak fonnyadt nevetés.
Hitben helyben hagynak még!
Elhiszed?


2012 november 4.

Soraim

Könnyel kolompol a hamuszürke ég,
hitem tornyai húzzák azt karóba,
úrrá lesz rajtam a lázas lebegés,
száz fokos feledés a fagyállóba.

Nyugalom nyúzza eltiport perceim,
elmúlás születik, a hús elporlad,
nincs olyan hely mi velem megtelik,
szűköl a szél, soraim is széthordja.

Égi érces ködmön, kérdésből van.

2012 november 4.

Nem, nem mondom!

Az utolsó szó vágtat vad lovon,
lüktetve liheg, keresi mondandónk,
de a könnyes szem szelíd szót mond,
harag óriást gáncsol, lélek hormon,
hátra hőköl a vadló? 

        - Nem, nem mondom!

Mint vízesés egy kínos káromlás,
zuhatag lemos minden tiszta anyát,
csak szűz kövek emelnek gátat,
megfogva mocskos káromló árat.
hátra hőköl a mocsok:? 

        - Nem, nem mondom!

Lüktet polgár pogány ereiben vér,

a munka sarc, nem terem babér.
Hullanak kedv köveink bomlik a gát,
kín keservvel aszal maggá mát.
hátra hőköl kő a kövön? 

        - Nem, nem mondom!

2012 október 4.

Mit látsz?

Eleven éjek sikítanak sötét áriát,
magas hangon csillagok, mély mondja föld vagyok,
tűzre dobott dobok árasztanak ármányt,
vajon ki győzi le a félelem sárkányt.
Csendbe bújik a vég, meddig maradunk rabok.
Kürtön szól szenvedőknek sziget-morálja,
s pokollá válik vajúdók mennyországa.
Csak te lebegsz lelkes szárnyon,
kastélyodban, mely egy várrom.

2012 november 3.