Emberek

Emberek!
Ti mind rablók vagytok és bér-betyárok?
Amíg szelíd szavaim, nyájas pillantásaim adom,
ti lelkemnél fogva kötöztök kínzón álmaimhoz,
jegyzeteimet forgatjátok s visszafelé olvasva,
rám fogjátok és értelmetlen vajákos szavakat?
Nem! nem vagyok a gyógyító táltosotok!
Hiába mondom, ne féljetek tőlem, átkotok
engem taszít ördögi sorba, hát gyalázatotok
hol termett, talán tömött bölcsőitek volt
szellemekkel, szemveréssel mérgezett?
Ne kiáltsatok rám páncélszerű titkos vádakat,
közben bőrömet érintve ég a bűnös határozat,
Nem fáj azért sem! ez a végrendelet,
akkor sem mikor késsel írjátok alá bőrömet.

2012 február 29.

Vágyak sóhaja

Vágyad, mint egy nehéz bútordarab,
egészen lentről jön és szakad,
rostodba szorulva, addig kavart,
de önkényes álmoktól elmaradt.

A vágy villan, s előbb az orroddal
érzed közeli illatát, ami felszívja.
Amíg az elmédben dédelgetted,
addig tüdődbe érve csak égetett,
de mindig csak fejben borongtál
a pillanat hevének hamvainál.

Mikor kitörni készült, érezted,
mire vágysz, talán sosem lesz tied.
De elindul a sóhajod s szavad,
leheletednél jóval több szabad.

Közben vágy járja át tört tested,
tüdő rostján át bekebelezheted,
s szíved eljuttatja, el vérerekbe,
hogy minden porcikád átérezze
a hiányát, mire mindig is vágysz,
ekkor hagyja el egy sóhaj a szád.


2012 február 29.

Születésnapodra

E napon mikor a csillagod ragyog
E napon mikor megszülettél egykor,
E nap mi minden évben a te napod,
Süssön Napod fényesebben mint máskor.

Ma van születésed napja, elmondom
nemcsak ma, mindig legyél nagyon boldog,
ha mégsem jutna hozzád jókívánság,
nézz az égre, a felhők is kívánják.

Mert én mindig elküldöm az ég felé,
tudja meg minden ember és minden nép,
ragyogó napja ez születésednek,
mely öröme volt egykor szüleidnek.

De most ünneplésre, vidáman készülj,
ki szeret, ismer, tőlük el ne szédülj,
Köszöntenek és jót kívánnak néked,
Földig érőt, és még száz ilyen évet.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK!!!!

2012 február

Örökölt lelkem - Ronsard szonett

Lelkem nem tud se írni se olvasni,
nem kell neki tinta, se betű ólom,
csak más lélek fejt kódját és kódom
ész nélkül csak egy maszk, vagy szép masni.

Lelkem emlékkép, és tapasztalat
szárnya kedvre jár, de mégsem sólyom,
vígságot, bánatot csak szóként szórom
okoskodom, mégsem egy nap alatt.

Lelkem kitől kaptam, vagy örököltem?
Nem lesz hiába megírva a könnyem,
már nem keresem, tudatos a hálám.

S lelkem ne adjam vissza összetörten,
vigyázok rá, mindig ezért küzdöttem,
ügyelek, baj ne érjen élő pályán.

2012 Február 29.

Természetünk hét tornya

A természetünk legyen a világ
legnagyobb temploma,
betérhet, kiben van szükség
akár barát, ellenség, oda,
hozzá legyen egy szavunk,
hisz ember ő is nem csoda,

A természetünk legyen a világ
legnagyobb katedrálisa,
hajója, legyen a lelkünk csarnoka,
s harangtornyából harangozva,
szóljon szívünk dobbanása,
a boldogságot visszhangozva.

A természetünk legyen a világ
legnagyobb temploma,
hét tornya egekbe érjen,
ne is lássuk a végét soha,
felhők felett titkon remélve,
pihenhessen angyalok sora.

A természetünké legyen a világ
hét legnagyobb tornya,
Egyik legyen a szívek,
másik a békék ostora,
többit ossza türelem,
fontos tulajdonságokra.

2012 február 29.

Aranykeretes kép

Világunkat aranykeretes képben látják,
kívülről életünket tökéletesnek találják,
csak mi látunk a mély kútjaink mélyére,
ahonnan poshadt vizet iszunk az éhségre.
Világunkat aranykeretes képben látják,
és a tájban senkinek nem szúr szemet,
hogy házakba bújik a szégyen, rettenet,
és óljaink is éhesek, az anyadisznót várják.
Világunkat aranykeretes képben látják,
a mezeink virágai szépségüket tárják,
és nem mutatnak rozsdás traktorokat,
nem nézik a kiszolgált törött ekevasat.
Világunkat aranykeretes képben látják,
a sok törvényt, papírt és áll-statisztikát,
mert a festők is jóléti szépséget festik meg,
és hogy szegényen is boldogok az emberek.

2012 február 28.

Talán elutazom

Ablakok nyitottságával hallgatódzom,
a testbeszéd suttogva szól szívemhez,
és úgy teszek, mintha nem is értenélek.
Kezeid azt hazudják, hogy már nem kellek,
s közben térdeid kiáltanak szerelmet.

Ajtó rések bátorságával szemléllek,
amíg a térben sóhajod hozzám vonod,
addig szapora lépted csak zordan zokog,
szemedben hevül a forró vágyakozás,
de némaságod a búcsúzót már elmondták.

Ezért hát kimondatlan gondolataimat,
s aurádtól kapott varázslataidat
beleteszem lélegzetem kofferébe,
s tán elutazom, angyal kíséretében,
a végtelen vágyak habzó tengeréhez.


2012 február 28.

Az ég ormában

Az idő bástyáján felkúszott egy régi emlék,
csak én láthatom, ott lóg mint kép a falon.
szelek jönnek s csodálom, de látják az ikont,
ők tiszta leheletükkel tisztogatják a képet,
három dimenzióban láttatják mi csak rémlett.
Szép szavakban hízva naggyá emelkedtem,
s szórvány szavak kezdték ki életem.
Erőm nem akart hinni, de ott volt a féreg,
mely a lélek alagútjain ette naiv lényem.
Majd bosszú flörtök, ölték meg bennem a költőt.
Szép emlékem, egyszerre maga lett az ördög!
Haragommal hát, az idő bástyáját rombolnám,
de tornyában ott messze az ég ormában
hallom, a régi múltam él, dalol csengő hangon,
de nincs oly kötele, létrája, mi leérne a falakon.

2012 február 28.

Örökre elégek

Csak eldobható gyűrött zsebkendő vagyok,
a világ vasalatlan, ózon lyukas nadrágzsebében,
néha előkerülök, s belém törlik a búbánatot,
reménykedem akkor, kapok talán tisztességet.
De a bánattól porlik a testem, s reménytelen
kihívásként szökésem tervezem, el, előletek,
s mikor hiányomból eredő ürességetek
járványként rajtatok tüzes sebeket ejt,
mint hulló űrszemét, talán visszatérek,
de öletekig nem jutok, imádó szemeitekben
egy fénycsóva, mint csillag, örökre elégek.

2012 Február 28.

Egyedül

Egyedül vagyok és hiányzik szelíd
pillantásod, mely szikrát szórt olykor,
ha nem is néztem éppen rád, melegségét
éreztem szerető pillantásodnak, mikor
mögöttem állva szemed lopva csókolt.
A fehér fehérebb, a rövid éj édesebb,
mikor itt vagy közel, s nem vagy tőlem távol.
Most minden mi volt, sűrű pudvás porba vész,
szürke szeles padlás az egész világom.
A fészek varázsát veled, mikor találom?
Mikor a guruló gondok még együtt laktak,
a megoldás mindig volt egyszerűbb feladat,
most a falaink kártyavárként mind lehulltak,
meztelen vagyok, s a fények elhalványultak.
Reszkető pőreségem már nem is láthatod,
távolból azt hiszed, sérthetetlen vagyok.
2012 Február 28.

A remény füstje

Segítségért kiáltanak a fák,
nem bírják tovább a tél korbácsát,
míg a földön ember reszkető kézzel,
tűzzel falatja fel ifjúságuk szilánkjait,
füstje kormozza be rokonaik ágait.

Segítségért kiáltanak a fák,
szürke égen kusza ágak, rettegés
minden ébredés, újabb fejsze csattogás.
Füstbe mennek a fák, de hősként
mennek halálba, kuckók melegéért.

Segítségért kiáltanak a fák,
s didergő emberek, a fák könyörgését
nem sajnálva, tömve ezer kályha kéményt
füsttel, fagyhaláltól mentve kis család fészkét
a reményt, s ahol nincs füst, már nincs remény.

2012 február 26.

Magyarságod alap

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
tetőt, benne poros, kacatokkal teli padlást.
Kis teraszt, életre néz, faragott a fakorlát,
szomszédokra biccentve, jó szót, s kilátást.

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
asztal legyen az élet, széked dicső múltad
benne ül béke és nem tömött turul madár,
faragott trónt, de mindenki legyen szabad.

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
az alapot úgyis reá hagyod, vigyázzon,
innen indul véred, keresse meg önmagát,
ne dőljenek le a falak, fülemüle vitákon.

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
egyik sarkában a hagyomány lóg a falon,
élete lángként égjen, mint gyertya oltáron,
ebből létezel és ápold is, ezt jó ha tudod.

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
ezt a bölcset se hallgattassa el a félelem,
s ha elfárad még pihenhessen pár éjszakát.
vecsernyére, teára jöhetne a történelem,

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
ne legyen tiltott titkok, csak a valóság,
rajta polcokon tudományok sorát,
elvárva ezt, alapod lassan önti el mocsár.

Magyarságod alap, falakat vár s szobát,
hamis szavakkal, ebül szerzett címek alatt,
értékeidet sem védelmezi összefogás,
hitetlen érvvel mossák, mossák az agyadat.

2012 február 25.

Egy falevél

Egy falevél vagyok,
egy levél, mely egy télen át kapaszkodott,
születése helyén, gyermeki öleléssel,
kibírtam, szelet, esőt, havat, fagyot,
Társaim régen humuszba törtek,
de még testem az ősz színeiben remél.
Didergőn vészeltem át zord időket,
emlékeimben méregzöld színem még él,
voltam árnyék része mely hűs szobát adott,
és a nyári hőséggel derekasan dacolt,
s együtt éltünk át vészes jégveréseket,
szeles napokat, esőket, férgeket.
Esti lombjaim szerelmeseknek adott,
csendes szélfútta dúdoló dallamot.
Majd vidáman intett utánam a nyár,
s elpirultam, mert jött az ősz a csábítás.
Már várom a tavaszt, jönnek a többiek.
De lehullottam most, nem bírtam tovább,
mert kipattant helyemen egy új ág,
nem levél, büszke ág nő helyemre.
Szél elvisz, s talán megtalálsz,
füzetedbe préselsz,
s emlékeink felfrissülnek,
ahányszor csak rám nézel.

2012 február 25.

2.



Falevél vagy, ilyen haza, és ez elaltat,
kicsi hű kora, tél kezedet keze fogná,
születés helye, gyermeki otthona fáknak
szele most nevet itt, de feléd fagyos éjben,
hidegek szele éltet előbb, s az elaltat.
Kegye hopp szemeden: zuhanó alakod bántják.
Elején teszi szélnek is álmod, az addig
fagyosan, hidegen, töri több ezer élő
tetemek, hazajárt szomorú heve lelkét,
de azért te vagy az, ki az őszben az emlék.
Melegért adod át a szived neki pőrén,
mai zöld teli fák, nyarak, ágyadon indul már,
szemeden csinos érzetek ártanak, ott kaphatsz
ami bűnöd, erőd kehes, elveszi kedvencét,
gonosz űz, tere tettre tör, íve ad értéket,
neme küzdelem, átrepes álmodon, átkod fáj
hidegen tör unalmat az álmokon akkoron.

3


Falevél vagy, ilyen haza, és ez elad,
kicsi hű kora, tél kezedet keze fog
születés helye, gyermeki otthona fák
szele most nevel itt, de feléd fagyos éj,
hidegek szele éltet előbb, s az alél.
Kegye hopp szemeden: zuhanó alakod
Elején teszi szélnek is álmod a lak,
fagyosan, hidegen, töri több ezer élt
tetemek, hazajárt szomorú heve lét,
de azért te vagy az, ki az őszben a lék.
Melegért adod át mi nekik, buta fék
mai zöld teli fák, nyarak, ágyadon ár,
szemeden csinos érzetek ártanak, át
ami bűn ez erőd lehet, elveszi bájt,
gonosz űz, tere tettre tör, íve adott
neme küzdelem, átrepes álmodon, árt
hidegen tör unalmat az álmokon ott.

A Marosban hagytam ifjúságomat

A maros hűs vizébe merültem, a bátor,
már tudom, ott ért véget a fiatal-kor,
amíg erős karom volt, vasesztergátor'
késként szelte az ismeretlen habot,
nem erőm segített, a csalfa sodrások.

Gáton állva nem tudtam, kinn a parton
már más lép ki a vízből, ki épp vagyok,
Az élet mást jelentett, gyanútlan harcot.
A part közel volt és a sodrással szemben,
megkezdtem a harcom, a sodrás ellenem,
a part csak távolodott, egyre messzebb lett,
már búcsúztam - viszlát élet, - viszlát szerelem,
de egy "barát" erőt adott, más lettem ezután.

A parton várt korcs szerelem és egy másik világ,
aki mentett, lett ravasz, csalárd, mint a gát,
senki sem látta rajtam, de tudtam már ott,
folyóban hagytam, az akkor vízbe fulladt ifjúságot.


(1988-ra emlékezve)

2012 február 25.

Rabszolgák

A lét ketrecében
ülünk születésünk óta,
habár a kényelem itt van benn,
odakint az őrző rokonod ismeretlenül.
Ha kitörni vágysz is, és egyszer sikerül,
honvágyad amely visszajuttat a ketrecedbe,
csak ott motoz benned, a nagy szeretetben.

2012 február 25.

Mozdulataim

Mozdulataim beszélnek hozzád s nem hallod,
mire lassan megérted, én már nem vagyok.

A valóságban a semmit ragozom hangsúlyos,
oktató, tehetségtelen téridő modoromon.
Néma balettom, sötét láthatatlan közönségnek,
sziporkázásaim átveszed, ha érzed, ha érted,
nincs más nincs, csak az igék végtelen miértje
és a válaszok helyett, végletes kérdések.

Születésedtől kezdve csak a válaszokat várod,
és van, mely egyszer utoléri tested s halálod.


2012 február 25.

Hozzád beszélnek

Az örökölt gondolatok festik a lélek
tisztán kapott kendőjét foltosra,
s mint batikolt alkotást adjuk el,
mikor kitárulkozunk a porondra.
Önmutogató néma mechanizmus
mozgatja a szavakat, s mondatokat.
Ismét süt a nap és mi megint, újra
itt vagyunk a semmibe süppedve.
Örök pattogó rugóként sebeket ejtve
miről mit sem tudunk, mit sem sejtünk,
csak gyilkoljuk a jól felosztott perceket.
Honnan a bátorságod, a lélekhóhérral
kezelős a barátságod, de nem is sejted,
csak a színről tűnnek el néha a jó lelkek.
A lélek temetése nem hevenyészett ünnep
és pap sem mond hangzatos beszédet,
föld ágya helyett, csak a szél hátára ülnek,
némaságuk ősi kiáltás, hozzád beszélnek,
nyiss ajtót, ablakot lelkeden s megérted.

2012 február 25.

2.


Örökölt gondolatok festik a lélek
tiszta kopott kendőjét vérfoltosra,
s mint batikolt művedet adjuk elő,
amikor tárul énünk a porondra.
Némát mutat hős, a mechanizmusa
szót rejtve kevés betűt, a mondatok.
Ég a nap és Ismét mi megint, újra
semmibe süppednek esett szavaink.
Örök ajzó darabos sebek esznek:
mire mit se tudunk, mit se sejthetünk,
percet ölünk jeles osztott örömért.
Honnan a rőten kegyes, öröm gyilkos
kéz elemed marok ágad, de ne várd
színről csak a gyávák tűnnek el árván.
temetés nem hevenyész ünnepe vér,
hangzatos éneket pap sem mond helyén,
föld ágya helyett, csak a szél hátán ül,
néma agár, kéri ki hálát éjén,
tárd ablakod, és meglelted e békét.

A szél

A szél mint a tatár betört a faluba,
a fák előtte mind térdre borultak,
udvarokat sepreget, törött ágakkal,
csak a nap császár, mely neki ellenáll.
Serege vonul végig a portákon,
tizedel bokrot, növényt, s állatot,
Haragja nem múlik csak kora estére,
mikor a hegyekbe ütközik vesztére,
de visszafordul, megint vadul tizedel,
senki nem szól, az úr a félelem bére.
Csendes szellőket is magával ragad,
hogy őrző eleink lelkei vele távozzanak.

2012 február 25.

A lélek van

A léleknek nincs szeme mégis csillog,
A léleknek nincs arca mégis ragyog
A léleknek nincs szíve mégis jóságos
A léleknek nincs szája mégis felesel
A léleknek nincs kalapja mégis emeli
A léleknek nincs vére mégis vérzik
A léleknek nincs farsang mégis maszk
A léleknek nincs vége mégis megszűnik.
A lélek van, és nem nyugszik.

2012 február25.

Piros

Piros fa lett a piros bokorból
piros ágán ül egy piros holló
piros csőrében piros borsó
piros szemében piros madár kór
piros levélre írok piros tollal,
piros véremet szívja piros módra.
piros fűre piros lelkek
piros szájból piros lehelet.
pirulok, de a sok tilosban
meg sem leltek...

Beszéltem egy csillaggal

Mit nagynak hiszek nem biztos,
hogy nem fér el a tenyeremben,
A föld is elfér a nap tenyerében.
Kit nagynak hiszek nem biztos,
hogy sokkal jobb nálam,
talán többet is tudok tőle,
mégis nagy lehet szememben,
nagyobb is mint a csillagok,
melyből egy tucatnál is több
elfér az ujjam hegyén és fent
a magas égen mégis uraik a térnek.

Egyszer beszéltem egy csillaggal,
nem hitt nekem pedig bölcsessége
ezerrel égett a fekete lyukak fölött.
aztán egy lyuk elnyelte a nap mögött.
Mit nagynak érzel nem biztos,
hogy valós nagyságot láttok,
csak a lélek nem csal s jó látnok.
Mikor meg tudsz érinteni egy csillagot,
rájössz nem is csillag csak szépen ragyog.
Mégis szemedben mindig csillag marad,
mert érintése lelkednek hozott tavaszt.

Nem csillagnak születtem, lenni akarok,
érintsetek hát meg, nektek ragyogok!

2012 február 24.

Viasz szárnyakon

Mikor a Szerelem Diktátor nyomorgat,
nincs idő, nincs tér csak te magad vagy.
Beszűkült gondolatok közt a tettek
présként nyomják fizikai valós tested.
Mit nyersz az önbizalmon, ott veszíted
a józan ítéleten, s marad beszűkült feled.
A vér mint a győztes felrázott pezsgője
robban, s feszít eret, szívet pörget,
csúcson jársz mint a megpakolt gőzgépek.
Végtagjaid béklyójának még kéred
a győzedelmes ódát, és áldásokat.
Erőd százszoros, szárnyalsz magaslatokba,
mint az Ikarus, viasz szárnyakon a napba!


2012 február 24.

Talán tavasz jön

A kocsonyás levegőben, csak lassan
oldódnak fel a tél hosszú bántalmai.
A reménytelen hideg még orcánkba csap,
de a nap már megsimogatja árnyékunkat.
Az élet színei a semmiből hullanak a tájra,
nevető madarak fecsegik egymásnak,
nemsokára itt van mire vártak.
Az öreg fenyő szétterülő ágai,
könnyezik le magukról a fagyos időt.
Még gondolkodik, de ereiben ott van
a tavaszi lehelet, mely zöldebb, frissebb
mint mi növendékként volt egykor rég,
az avarból kidugta piciny fejét.
A telet már csak vad csikóként a szél
dobálja kényére néha vissza,
de aztán őt is betöri a múlhatatlan,
hogy szőrén ülje meg a tavasz.
2012 február 24.

Ragyogó reggel

Ragyogó reggel, párhuzamos világok,
kint és bent, bent boldog vagy,
ráncot csal arcodra minden áldozat,
A nap bántón piszkál, nem hagy.
Három dimenziós színházban ülsz,
látod a madarat, árnyába merülsz,
mintha be akarná csapni a vadászt,
a puska dördül és az árnnyal egyesül.
Fák ágai hevesen meleget mimikáznak,
közben a fagy dolgozik, s töri ágaikat.
*
Ragyogó reggel, párhuzamos világok,
kint és bent, kint a természet s magad vagy,
lélekmelegítőre vársz, de senki nem ad,
Belesel az ablakon, látod boldog önmagad,
a nap melegíti tollaid, csak egy madár vagy,
árnyékoddal üzensz ablakodra vágyakat,
aztán dörrenés, és árnyékod egyre közelebb ér.

2012 február 23.

Az út vége

Csókjaiddal sebeztél szép szavakkal bántottál,
s én savanyú szerelmes bosszút zúdítottam rád
görcseimbe ivódtak pergő pillantásaid
nem szóltál pedig tavasz volt harmadjára megint
egérszagú állomásokon poshadt lelkem sután
és megviselt az út vége mi hozzád vezetett mintegy
sikertelen "rehab" az amputált érzések után
még soká magam mellett éreztelek... gyűlöltelek...
és bántásból messziről szórtad rám aurádnak
hiányodból eredő konfetti giccses gondolatait...


2012 február 23.

Zongoralecke

A fal mint fakeretes üvegtégla,
a nyár nyugodtan dereng át rajta,
az asztal kerek díszes mihaszna,
fehér csipkét szőtt rá idő, a léha.

Nagy melegben ragadozó növények,
jelzik a több dimenziós szépséget,
sarokban zongora, és zongoraszék,
ott kicsi lány, gyűrt ruhája is zenél.

Tanár, mint rokokó trónoló dáma,
s kottája is rezdül, ha dirigálja
a szigor sziporkázó dúdolt dalát,
nincs szünet, s éli hangok pillanatát.


2012 február 23.

Munkácsi Mihály - Zongoralecke

Szándék

Talán Te leszel az kinek utoljára nyújtom
segítő szándékú jobbító jobbomat,
kínjaid enyhítésére, mely számodra az élet,
a megváltás, vagy csak Veronika kendője.
Amíg életed Mariana árok felé tartva,
súlyos gondodat enyhítem, talán felemelkedsz,
és szívemnek, köszönő-mosolyoddal segítesz.
Talán egyszer ennek köszönheted,
hogy az elméd belső titkait kutatva,
miértekre adsz átütő válaszokat.
Én már talán ezt nem is érem meg, tebenned
örökké ott leszek, s mosolyt csal orcádra,
hogy milyen apró segítség emelt fel,
óriási, mérhető magasságokba.

2012 február 23.

Szél vagyok

Szél vagyok,
a házak között fogócskázom,
felkapok egy papírt és repítem,
utánad fújom s te nekem nyújtod,
kezedben meg-sem áll, ellopom,
közben aranyló hajadba kapok,
mosolyod most más,
de elhessentem a gondolatot.
Játékra fogom, s fejembe húzom,
széles karimájú foltos kalapom.
A papírdarab megakad a bozóton,
megfagy minden, dérré válik leheletem,
egy levél s olvasom, azt írod itt hagytál,
és nem vagy többé az életem.

2012 február 22.

Megszűnik az átok

A márciust próbálom bebeszélni magamnak,
az időcsapda mint felvert tejszínhab, massza
nem enged lépni, kifolyok belőle talán holnap.
Órák, percek választanak el a jövőtől,
mely menekül előlem de egyszer az is eljön.
akkor köszön majd, és lezárja szemfedőm,
s talán akkor láthatom emlékeimet még egyszer,
azokat amikre már nem is emlékezem,
közben összetört oxigén szilánkok
torkomat, tüdőmet szabdalják,
és megszűnik az átok.

2012 február 22.

Konyhán

Ma jártam egy pályázati konyhán,
fehér volt, csempe tartotta meg a falat,
asztallábak közt sovány, szerény erőgépek,
a dolgos kezek mintáznak kövér zergéket,
majd sercint sűrű levesbe csipetkéket.

Az ajtó mintha a fallal együtt nyúlna,
s nagyot csuklik, mintha emlegetnék,
a padló jégre mintázott, ütköző a falnál,
ételek égve keverednek, homogének
s melegít szakácsné szökő nevetése.

2012 február 22.

Minden rendben

A sár nedves mancsával markolta
cipőmet, amikor zergeként szökellve,
cakkozva, száraz szigeteket kerestem.
Aztán egy mozdulattal kirepítette
a lábamat a bőr védőburokból,
s zoknis lábam toccsant az univerzum
látszólag legnagyobb fekete-lyukjára
hasonlatos mély és sűrű pocsolyájába.
Minden rendben gondoltam, s akkor
a cipőmön áthajtott egy traktor.

2012 február 22.

Az ablakban

Az ablakban virágok vigyázzállásban,
mint szivacs, szívják magukba a fényt,
szökellő száraikon levél létesítmény.
azért néha ágaik közt beszökik a nap,
a mozgó fényre ugrik Berta a "macs".
Huzat nyitja az ajtót nem is kopogtat.
mint egy szellem átjárja az ettől részeg,
izgő mozgó, összeakadó buja bokrokat.
s a sor végén virító muskátli leszédül,
nagyot csattan, és frászt hozza a Bertára.

2012 február 22.

Hajnali szerenád

A kerítés éjjel, mint megannyi felkiáltójel,
őrzik a portát, tüskéin a hold tépázza
rongyosra a fodros fény-szőtte ruháját.
A csend beleharap a puha, párás levegőbe.

A fák ágai magukba szívják kutyák ugatását,
megszűrik az üzenetet és továbbadják a holdnak,
nem válaszol, morcosan fátyla mögé bújik.
Megszűnni látszik az est, hajnalodik.

Távolban egy vonat vas kereke csahol,
felveri a bóbiskoló kúszó pára párnáját,
ki erre kelletlenül tömörödik, lejjebb araszol,
a sötét hátsó udvaron át, választ másik utcát.

Az akácfasor megszólal, mint a gitáron a húr,
a szél pengetőjét húzta rajtuk végig,
a ködfátyolnak ad hajnali szerenádot,
de ő csak csendben menekül.
2012 február 22.

Új szelek szöknek

Új szelek szöknek, szenderülni,
s szűnni látszik a félelem-érzet.
Pikkelyes gondolataimat kaptam,
egy semmiből zúgó tört hangtól.
Zsíros pofonokkal vértezve vérzek
növekvő daganatot a mai miértekre.
A sötétben vissza-világító lélekgond,
mutatja utamat, látszólag virágzót.
Szemem lezárom nem hallok,
fülemet befogom nem látok,
beszélek, de nem hallják igémet.
A természet űz trükkös tréfát velem.
Nincs púpom, sánta sem vagyok,
cipelem múltam, rám nőtt nagyon.
Kapukba ütközik minden gondolatom,
tonnányi kulcsokkal, a zárral birkózom.

2012 február 24.