Mikor a hold fénye szemetel szürkén,
a vadvirágos vadon ős-tengerén,
talán a szív is nagyobbat dobban,
kóbor ebek kihűlt nyomát taposva.
A nap is másnak ad több világost,
s irigyen tapossuk a lápi lapost,
Csillagok fürdenek távoli égen,
látvány lelküket adják nekünk régen.
Bűnös bánattal vágyjuk vakon,
az elismerést eme ósdi ablakon
a kukkoló csillag csodák fényétől,
de ők a színészek, s mi a nézők.
Amíg innen csak haszontalan pontok,
hatalmasságuk másoknak ad poklot,
így megyünk el a gyémántjaink mellett,
parány pondróként, mellünket is verve.
2012 augusztus 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése