A líra

Megtört bús ricsajtalan hűvös szoba,
egyedül vagyok, csak meg az emlékek,
szemem falakon túl, semmibe réved.
Harap, rágcsál, az elmém férges foga.

Minden hangtalan innen, s túl a Dunán,
csak parttalan gondolatok feszülnek,
könnyű lélek-bánatok állnak, tűrnek,
s átlibbennek a gondok falán bután.

Mikor derül az ég, szél fúj harsonát,
mintha lelket verne, ölt bohóc ruhát.
Színes maskarája gondűző talán?

Nem maradt más kincsem, lírai nyelvem.
ébredések után ezzel kell kelnem,
s jó reggeleken is kiszárad a szám.

2012 április 11.