a hold csak egy lyuk az égi zászlón,
fojtó fáradtsággal tüzel énem,
megint éjfélt éget, ma sincs áldóm.
Elhalt a tegnap és a mába botlom,
nem alszik ő, csalogatja a Napot,
mikorra virrad már van mit alkosson,
és délre bölcs lesz, lefőz hét papot.
Estig még átél pár halált és rémest,
már ezer dologhoz adta a nevét,
mit alkot? talán jövőt reménységet?
Elhullik a nap, de itt hagyja kezét.
Napok, elmémbe égetik a magányt,
acéltömbként nehezedik rám remény,
féregként furakodó élő talányt
hagy rám minden nap, az idő jegén.
Tanulni, gondolkodni születtünk meg,
mind több a tudás, de oly kevés az érv,
csak vágyra vigyázón törjük testünket,
és meghalnánk egy igaz szerelemért.
2012 március 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése