Zsebkendőnyi létem csomója csend,
bár apró fájdalom még forr odabent,
csücskeihez ér éber gyermekkorom,
szó szövetébe tüsszent alkonyom.
Kézzel hímzett óra dúdolva dadog,
a kopott monogram most is ragyog,
kockára vasalt ékek a diplomák,
s verítékem négyrét rejti a nyomát.
Mostanra moly eszi ezt a csillogót,
rest ránc fut, játszva a fáradt fogót,
varrás mentén még hirdeti az álmot,
szövete porrá hull, eltakar átkot.
Jótálláson túl még küzdő a lélek,
nem bántják szitkok, sem szent férgek,
s fogy a tárolt tudás, csönd csór cseppet,
talán még elővesznek s emlékeznek.
2012 október 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése