Ember

Szakadt körmökkel passzírozom az élet
savanykás-paradicsomlevét,
Lábam ökölbe rándulva kötekszik
a földhöz ragadt asztal négy lábával,
közöm semmi, s alkalom a tolvaj,
szabadulva hozza felém a vérvonal.
Elzavar a viharos város vidékre,
zsebem mint régi kocsmai csikktartó,
hamuvá őrlődik bélése, a nehéz apróktól,
még-sincs benne elég a koldusnak.
Csituló lelkek panoptikumában járok,
s néha ott csodálom meg a viasz vágyakat,
majd újra barlangban hajtom le a fejem,
és álmomban végre már az lehetek,
ami mindig is akartam lenni... Ember!

2012 augusztus 15.