A város zajának lánctalpai,
taposnak bele tespedt tar kínodba.
Párbeszédek nyílnak pofonokká,
s tested töreke, oxigént koldulna.
Bátor korodat pénz infúzióra
tette a csalárd sóvárgás szigete,
a híd anyaga olvadó jégcsapok,
oldja lassan a szeretet tizede.
Piszok zabálja fel a lelki békéd,
s omlasztja a szerető szíved falát.
A kényszer kegyes úr, de csak használ,
életed fogy, azt nem nézi a galád.
Hajnali fojtó füst kéri a részét,
fészket ver, szúrós szívedhez közel,
s míg te aprókért adod köszöneted,
megfolyt a város és a halál ölel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése