Mario Benedetti: Feltételezések (fordítás)

1.

Ki hitte volna, hogy itt ragyog
egyedül a légben, a rejtett
szemed.
Ki hitte volna, hogy szörnyű
idő után a megújulás karnyújtásra lehet,
a szerencsém is és a szemed sírja,
és te és én vigyázunk meztelenre írva,
minden jót, minden rosszat, mindenek,
hogy végre a bilincsek zúgnak csendet,
hogy hajolhatunk ugyanabba a forrásba
hogy nézzenek minket, láthassunk a világba,
mint a meglesett szeretőket egymás karján,
ez reszkessen ki a vízből,
tegyünk úgy mintha most fedeznénk fel,
Ki volt akkor a félelem mögött,
Én voltam, magamnak voltam háttal.
És nem érdekelt akkor semmi más.
Reméltem jön valaki, egy kérlelhetetlen,
Mindig a félelem és remény közt nem lehet élni,
és egy jel nekünk adja végül a nevét,
elhelyezve minket közös forrásba
nekünk ott, mint két kiáltás,
ez lenne a csoda.
De soha nem lesz. Te nem az vagy már,
Nem vagyok méltó, arra s az, aki
sorsa elől fuldokolva fetreng.
Igen, de most már
Úgy hangzik, kicsit olyan is, mint egykor volt.
Igen volt, de most
jött egy régi szellő, mint te.
Nem sokat, csak egy érintést ad,
talán csak egy kis baráti paskolása,
de kényszerítek mégis mindenkit, hogy fedezzen
talán te és én, külön-külön is ezt hisszük.

2.

Megérkeztünk érzéseinkbe alkonyatkor,
ahol az éjjel a nappal egyesül, és kezet fog.
Senki sem fogja elfelejteni ezt a pillanatot.
szemhéjadon utazik a mennyországom,
üresen kong a város zaja s nyújtja kezét.
Nem gondolom, hogy az idő szúrja szemét,
szegénység idején a kétségbeesés maraszt.
Most már semmi, csak a csupasz vágy maradt,
a nap kikukkant a felhők karcos könnyeiből,
és alámerülő arcán, egy belső éjszaka ragyog,
mint a pletyka ráncai, most édes a mosolyod.

3

Érdemes lehet rád a hajnal
ha szeretsz.
Tudod,
gyere, követellek téged, mi voltál,
Én megtartottam s érintetlen a táj.
Elsétálnék kezedbe
s mikor megérkezek, gazdag,
híres hozomány leszek.
Tudod,
gyere, követellek téged mi voltál
Bár ez nem te vagy.
Bár a hangom vár,
lehet véletlenszerű
az égető vágy,
és a gazdagság és az, hogy sokkal értőbb.
Érdemes szeretni a hajnalt
s még több.
A magány engem már megtanult viselni.
Ma este, és egész éjjel
is te vagy,
és újra nyög a forgó idő vágya,
és az ajkak fogják ontani, hogy
ez a béke, a béke van már most.
Most már képes vagyok téged követelni,
hatásos lapom, hoz vidám szorongást,
felismerem a meleg szív-nélküli kifogást.
Táblázatok igazolása,
tudva, hogy itt vagy,
átélni bármilyen szárnyalást,
de az idő a hab és a nap
mégis itt marad.
itt tanulj másféle irgalmat,
és időzítése az álom és a szeretet,
mégis itt marad.
Ma este, és egész éjjel,
leszek,
Újra izzon belül a szemed,
mert a hiány, az ami nem a miénk.
Én megtartottam, s érintetlen a táj.
Nem tudom, nélküled meddig vár,
nélküled átélem vakságát a ködnek,
Követellek, nélküled a homok kopog az ablakon,
Érdemes lehetsz a hajnalra, ha szeretsz.
gyere követellek mi voltál.
Bár ez nem igaz,
ha hozol újra
fájdalmat és egyéb régi rontást.
Még ha egy másik arcod is bólint,
A mennyország lesz számomra az is.