A mosoly szél

Tehetetlen sziklaként hevül a magány,
s hamu lepi lelkedet, ismert a talány,
mint sziklát törő fagy, gond repeszti agyad,
fehérséged szelíd szürkévé korhad.

A lelked kútja kincsed, mégis elkophat,
kiül arcodon a néma-bölcs gondolat,
ráncod ős-rovásírással hitről mesél,
de néha simít arcodon a mosoly szél.

Barátaink arannyal rakják sírunk kövét,
ne fuss a szenvedés szemfedele mögé,
s magadat ne temesd, bús élő halottként,
mert azért felolvaszt mindig egy mosoly szél.

2012 május 29.