Harang szól

Csupasz létemben, testem héjában a lelkem csak vár-rom,
hiúság szmogja ül a képzeletem alkotta városon,
rokon remény szavát, más lelkében mindig visszavárom,
kedvesnek hitt szavam a féltett önzőségen átoson.
Az idő meghal a lét marad, s kinevet a gazember,
a pillanat kedve, pénzből beszélő, fanyar képtelen,
de te látod egy könnycseppben is merre munkál a tenger,
élünk, s halunk, közben vigad fejünk felett a végtelen,
csak utólag szép kicsi szellő mi egykor volt nászágyunk,
a természet lógat ránk színes csodát s leszel kalandor,
hiúság piaca talán, ha csipkés szemfedőt kívánunk.
Örök léted s halálod közt, a vízválasztód, harang szól.

Egykén pottyansz világra s kezdetben nem félsz a magánytól
és míg tested kitölti körülötted a tért az egész,
vagy kerekített ős-idő múlik és dob ki magából,
lelkednek sem kell félni nem válik kővé, ha hátranéz,
s múltad az ó-gravitációd sikert is félretolva,
eszméket ad s beragadhatsz, nemezburkodba, kútra vitt
korsóként épséged mások gondatlanságára osztva,
járhatod ép mélységek, s magasságok vándorútjait,
bukdácsolva is juthatsz őszön, télen, tavaszon, nyáron
át ismétlés árán, s növesztheted burkod színaranyból.
végtelen a kies rét, messze a kút, túl a csalánon.
Örök léted s halálod közt, a vízválasztód, harang szól.

2012 április 25.