Érc-pofonok

Amíg bennem matat a csend,
addig benned a kiáltás,
végtelenszerű lágyulás,
megint bensőnkben rekedtem,
ölelés halott állomás,
nem a vég, de sín nincs tovább.

Átforrósodott a gyomrom,
hűti konok homlokomon,
ott a tenyeredbe nézek,
látom morcosan árnyékom,
fények nélkül is elégek,
száll napfény, fekszik ágyékon.

Nyugtára száll gondolatom,
kenyérszagú éhes álom,
csorbult arcom, éles vitám,
pajzsom ős-hangtalanságom,
szavalja korhadó hibám,
hullik a hollóm már látom.

Vigaszt ver belém a kétség,
tükrében már nincs segítség,
aránytalan év bősége,
díszmeneted ó szelídség,
a válaszom minősége,
daganatom dicsősége.

Rosszindulat elpárolog,
segíteni én akarok,
seprem éji csillagokat,
vékányival neked adok,
csak felhúzod fenn orrodat,

elzárt elméd kikopogott,
tovább vajúdnak érc-pofonok


2012 március 19.