A mostoha

Felhőkre feküdt az esdeklő esti ég,
az ecsetével maszatolt feketét,
majd a Napba mártva rajzolt egy holdat,
a fröccsenése keltett csillagokat.

Oly távol a szerelme, a hűs Hajnal,
forrón, feketén, várja néma zajjal,
áldoz fényt, mi kevés és elillan,
s néha tündérek pupillája csillan.

Éjfélre az est átvált mély-szürkére,
mert felhőkre cseppen tündérek vére,
s elfolyik bíborban az ég aljára,
onnan les Hajnal, ott az ő országa.

Hajnal jön, de vele van mostohája,
vigyázza, vezeti és megdorgálja.
Így holnapig megint az a szűz marad,
mert őrzi tisztán, a mostoha Pirkadat.


2012 július 12.