Hosszú az út

Ázott homokszemek közt megbújt rög lapít,
üvegszemek bámulják elmosódó arcom,
a fény fókuszában, melegben is fázom,
s légkör bombázza a súlyom sóhajait.

Neveletlen árnyak is belőlem bőgnek,
térdem üszkös üllőiről kardok nőnek,
szürke szárú fürtjeim fáradnak fekélyt,
a szél szerves cseppjei kötöttek belém.

Pince-ablaknyi látómezőm, nyújtanak
felém, szúrós szemtelen dimenziókat,
aranymetszésben a gyilkosokat látom,
nem vagyok célpont, csak a fáradt fájdalom.

Hosszú az út, a végére mind elkopnak,
zanzába zárnak most, mint képet a kopja,
egy bájtnyi hangyaként görgetek gigákat,
s ömlik felém, hulla hegyek horizontja.



2012 július 17.