A Nap szemtelen szúrós leheletét,
teríti arcom fehér abroszára,
Szemem lecsukom ilyen az öröklét,
orromat mélyen dugom a világba.
Nap lándzsái, ezer akupunktúra
tűit teríti bátor bosszúra,
éget, s vér jő vele találkára,
pirosra pirul dolgos unalmába.
Kopasz bús bokrok intenek nemet,
levélmagzatok fázva bújnak beljebb,
magázza még a természetet a szél.
Csend már kitörni készül, még alél.
Szomorú szellő mintáz felhőket,
ihletre csábítva a festőket,
majd homokdűnékbe írja verseit,
szép íves betűkkel a keserveit.
2012 március 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése