Hajnal a párnámmal
simogat, idézve arcodat,
elaltat. Szavad a takaróm
és nyugtat, távolból hallom
hangodat. Lepedőm feszül,
s a tudat, érzem forró
combodat. Az idő fogasára
akasztom, a hideg, cudar
gondolatokat. Sarokban szekrény,
feszíti hajnalomat, oda tettem
összes, létező gondomat.
2012 március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése