A kocsonyás levegőben, csak lassan
oldódnak fel a tél hosszú bántalmai.
A reménytelen hideg még orcánkba csap,
de a nap már megsimogatja árnyékunkat.
Az élet színei a semmiből hullanak a tájra,
nevető madarak fecsegik egymásnak,
nemsokára itt van mire vártak.
Az öreg fenyő szétterülő ágai,
könnyezik le magukról a fagyos időt.
Még gondolkodik, de ereiben ott van
a tavaszi lehelet, mely zöldebb, frissebb
mint mi növendékként volt egykor rég,
az avarból kidugta piciny fejét.
A telet már csak vad csikóként a szél
dobálja kényére néha vissza,
de aztán őt is betöri a múlhatatlan,
hogy szőrén ülje meg a tavasz.
2012 február 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése