2012. július 17., kedd
Hosszú az út
Ázott homokszemek közt megbújt rög lapít,
üvegszemek bámulják elmosódó arcom,
a fény fókuszában, melegben is fázom,
s légkör bombázza a súlyom sóhajait.
Neveletlen árnyak is belőlem bőgnek,
térdem üszkös üllőiről kardok nőnek,
szürke szárú fürtjeim fáradnak fekélyt,
a szél szerves cseppjei kötöttek belém.
Pince-ablaknyi látómezőm, nyújtanak
felém, szúrós szemtelen dimenziókat,
aranymetszésben a gyilkosokat látom,
nem vagyok célpont, csak a fáradt fájdalom.
Hosszú az út, a végére mind elkopnak,
zanzába zárnak most, mint képet a kopja,
egy bájtnyi hangyaként görgetek gigákat,
s ömlik felém, hulla hegyek horizontja.
2012 július 17.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése